Törvénytelen halottaim

Fábián Zoltánnak
Eljött a holtak ideje,
szorongat a holtak szerelme engem.
Ősvilág ösvényére tévedt
törvénytelen halottaim,
féregnek édességei,
szólítnak szerelmükkel engem.
Velük viselős temetőkben
hallgatózom és vergölődöm.
Nem rúg egyik se puha talppal,
nem mozdul egyetlen elődöm.
Felejti őket anyaméh,
kihullnak a gyerekszemekből,
arcuk ajtaja becsukódott –
ki nyitja föl, ki tépi föl?
Szélnek való szavaimra
rákérdezni, megfelelni
hol a világnak kérdezője,
világnak vitázója hol van?

Hajnal helye elsötétült,
hónak háza összeromlott,
köröskörül, kívül-belül
halottakkal teljes a föld.
Ösvényeimet elforgatják,
útjaimat elterelik.
Lázítani küldenek lepkét:
röpcédulát. Ujjaikat
szájukba veszik a gyökerek,
kitelelnek rajtuk.
Szemem fogyatkozását ők okozzák.
Szemük: őrhalom. Bogár áll rajta most.
Gerincük gyalogút Budáig.

Virágok bársony-agyában,
a csalán idegeiben,
napozó napraforgók arcára rajzolódva,
emlékezetében a rögnek,
a földönfutó kőnek,
a szél tömérdek tornyába befalazva,
húsomba és szívembe befalazva –
meglaknak mindent. Átsejlenek
a bokrok röntgenképein.
Arcukat próbálom magamra,
farsangolok.
Hasonlít rájuk az anyag.
Rájuk hasonlít kisfiam.

De kikről beszélek én?
Hát kikről beszélek én?

Számból a hűség
ki ne szaggattassék.
Elnyűtt öregeink
itt édesednek a földben.
Adom annak a hajnalcsillagot,
aki siratja őket.
Kezük nyugodjék
zsoltárba balzsamozva.
Hókristály-arcukat én nem siratom,
virág-arcukat nem siratom,
halottaim közül kitagadom,
megszegem, mint a kenyeret,
ezt az utolsó törvényt,
mert nem kövek ereje az én erőm.
Hivatok siratóasszonyt,
könnye gyöngyölljön értük,
gyászomat ráhagyom.

Ó, édes megöletteim,
törvénytelen halottaim,
utánuk rínak szavaim;
kiket kardélre kiszemeltek,
szike élére kiszemeltek,
gyerekként a földbe tereltek,
könnyeim utánuk erednek.

Ki hajtotta végre a vérbajt,
a tüdővészt, a gégerákot
rajtuk? A holtak deresén
Nagy Imrét ki üti?
Ki gyújtja föl Dózsa gyönyörű koronáját,
vastrónját ki gyújtja föl? Akad-e
hóhér az éjszaka-arcú urak közt?
Nem, nem akad. Nekünk kell
megszülni, fölnevelni,
etetni őket is.

Sistereg, fölsüvölt a máglya;
halottaim, nem űrruhába,
beöltözve csak a halálba
kiröppennek az éjszakába,
szállnak föld fölé, Hold felé,
lakatlan csillagok felé.


A holtak apogeumát
ki méri le, ki adja hírül?
Forognak fényes ünnepek.
A fájdalom elévül.

A félelem elévül.

Felejt a föld. Én nem felejtek.
Úgy épült csontom és agyam,
hogy minden kínt kiénekeljek.

Tömegsír mélye – halottak
perigeuma.
Jutott-e lejjebb
az emberiség?

Tömegsír? földalatti
katonavonat.
Viszi a fiatalokat.
Megrándul, vonaglik, tolat,
vesztegel Európa alatt,
füstje akácfasor.
Nézem a vagonokat.
Adjátok ide ujjaitokat!
Kicsap a réseken a bűz.

Katonanóta rohad.

Csörömpölnek a csontok, dörög
az utánuk küldött fegyver.

Halottaimat föld kívánja.
Halottaimat tűz kívánja.

Ki ítélt engem apaságra?
Haláluk fogytáig
ki énekeltet engem?

Tartásdíjukat megfizettem.

Tartásdíjuk: a fél haza –
megfizettük.
Tartásdíjuk: szegénység –
megfizettük.
Tartásdíjuk: a jövő –
megfizetjük.

Kezük elesett.
Elmúlik hét idő,
s dolog, elvégezetlen,
utánuk mennyi marad?
Tíz évnyi? ezer évnyi?

S győzi-e majd e fogyaték haza,
ez a fogyaték nép erővel, szerelemmel?

Előtte rumot, mint a katonák,
aztán hanyatt a kövezetre.
S. I. ölte meg így magát.
Milyen reményt vertek le benne?

S milyen reményt vertek le bennük,
betűvel se jelezhetőkben,
késsel, méreggel szeretkezőkben
milyen hitet ütöttek arcul?


Elárulnak naponta.
Elárvulok naponta.

Jaj, lettem volna, mintha
nem is voltam volna,
anyámnak méhéből
sírba vittek volna;
nyelvem ordas féreg
meglyuggatta volna,
számból ez az ének
hogy elnémult volna!

Pentaton nép, halálba ereszkedő;
embriói kihalnak.

A föld, mint írás, egybehajtatik,
és minden rétegben halottak.
Az ég, mint írás, egybehajtatik,
és minden levélen halottak.

Csillagvirradat.

Virrasztom halottaimat.
Virrasztom magamat, magunkat.
A reménykedő munkát.

Hogy mondjak nektek én reményt,
hites szót, halálról hatalmat?

Nagy ősz van. Égetik a gazt,
elhullott fát, elhalt virágot.
Bottal őrzi a tüzet egy paraszt.
Vigyázza bottal a lángot.
Lobog a növénymáglya,
zöld a lángja,
megégettetik a halál,
nincs trónja, nincs koronája.

Csillag fölöttünk lebabázna.
Csillag fölöttünk lebabázna.

<< Vissza