Két ballada

1.

Halottaim,
testem-előtti romjaim,
estig leromlott Dévaváraim,
én felépülök kőből, vérből.
Leszek haláltól ronthatatlan,
anyám hamvától bonthatatlan,
mert felépülök kőből, vérből.
S hűséges, balladás gyermek,
magam sírok, magam kiáltok
anyámért átkot,
s anyám sikoltva fölfelelget.

2.

Halottaim,
elásott éles kardjaim,
kisiklotok az eke tenyeréből,
pásztor vesz föl, ura elébe nem visz,
ebet bolondít veletek,
kifordultok a kutyaszájból is.
Fájtok vala csak ennek a földnek;
izzad körétek nyirkot, kituszkol
magából a fényre fényleni;
de itt nincsenek Attilák – én is
hiába élesedek, hiába lángolok.

<< Vissza