Kiss Ferencnek

A kőnek anyaarca van.
Rákövült a halál.
Ifjú Kőmíves Kelemen
ne ríj, ne rídogálj.

Ifjú Kőmíves Kelemen
jer el a vár alól.
Ne kérdezz, ne kiálts.
Anyánk nem válaszol.

Előbb a válla dőlt le,
homloka is ledőlt.
Talán az a fal áll még,
ahová szíve került.

Ágyéka: lőrés. Befogad
kőmagot, vasmagot.
Halottak magzatvize: vér
zuhog, zuhog.

Születik halottra halott.

Halnak a kőmívesek is,
s az anyák – ölni se kell.
Magzatok gyönge hamvával telik
meszesgödör, veder.

Vár állott – most kőhalom.
S anyánk a kő alatt.
Ifjú Kőmíves Kelemen
támaszd föl a falat.

Épülhet erős vár; tatár
idő se ronthatja meg.
Van hozzá halottunk elég –
kő kell és mívesek.

Hátha mindannyian
összetanakodnánk,
valahány kedvesünk
a tűzbe bédobnánk,

kevernénk a mészbe,
falaznánk a falba,
vér a kővel hátha
együvé tapadna.

Alulra a férfit,
fölülre anyánkat,
legislegfölülre
csecsszopó pulyánkat.

A halandó kőnél
erősebb a halott.
Amit nem bír a kő,
megbírja a halott.

S amit egy halott nem,
megbírja tízezer.
De Déva várának
mégis állnia kell.

Mert nő azóta is,
romlik azóta is,
még ha a fentvaló
úristen rakja is.

Amit raknak délig,
leomlik estére,
amit raknak estig,
leomlik reggelre,

kit délelőtt raknak,
délután megomlik,
kit délután raknak,
az éjjel megomlik.

Mintha így akarná,
aki építteti:
egyik nap fölrakni,
más nap ledönteni.

Ifjú Kőmíves Kelemen
ne ríj, ne kiáltozz.
Hívjad a temetőt,
Déva falaihoz,

szólítsd a temetőt,
hivasd a holtakat,
megkötni a követ,
tartani a falat.

Jőnek, jődögélnek
tizenkét asszonyok,
mindegyik hoz vala
ölbeli magzatot.

Jőnek, jődögélnek
tizenkét férfiak,
hozzák a vérüket,
hozzák a csontjukat.

S jönnek hivatlan is
mind a hűségesek,
jönnek hivatlan is
mind a hűségesek,

hozzák a csontjukat,
hozzák a vérüket,
tartani a falat,
megkötni a követ.

Ha Déva várának
így is híja lenne,
nekünk kell, nekünk kell
tűzben hamuhodni,
mészbe keveredni,
falba falazódni.

<< Vissza