Arcom aszálytól gyötretik,
pillantásom repedezik,
könnyem kannái likadnak,
mosolyaim elapadnak.

Láttam a jövőt mögöttem
jövögélni a ködökben.
Ordas arca kötve ránccal,
lába vonszolódva lánccal.

Nem a Napot, nem a Holdat,
szarva közt hozá a múltat.
S szeme mintha nem is volna,
varasodó csillag volna.



Gondoltam ifjúnak, másnak,
nem sebekkel cicomásnak,
s jaj, előttem, nem mögöttem
jövögélni a ködökben!

Térdig kővé, majd derékig,
fölnyújtott ujjam hegyéig,
válik szemem kőgolyóvá,
hajam kőből való hóvá.

Térden tördelt homlokomat
teszik vala malom alá,
csontból csiszolt csigolyáim
vetik vala kerék alá.

<< Vissza