Nagynéném a miniszterasszony

Halottról rosszat nem beszélek;
gyalázata rám szállna vissza,
s nem volna nyugtom, míg csak élek –
családja átkozódna, szidna,
s ezért – korántsem mintha félnék –
nehogy a szó sebet fakasszon,
szapulom – hál’ istennek, él még
nagynéném, a miniszterasszony.

Régóta viszket már a nyelvem;
s mert szavaira nem vigyáztam,
hány buta tréfáját lenyeltem,
amíg e rímre ráhibáztam!
S ha sokszor is hagyott a bajban –
túl vagyunk rajta, nem haragszom.
Szárazkolbásszal traktált hajdan
nagynéném, a miniszterasszony.

Igaz, hogy akkor még szegény volt
az istenadta, nem miniszter.
A keze bütykös és kemény volt,
haját a gond beszórta liszttel;
ő maga tett el hűs uborkát,
s nem volt cselédje, ki dagasszon,
és még nem hordta fönn az orrát
nagynéném, a miniszterasszony.

S nincs erre az orrbántz-ra vegyszer;
hiába hánytam a keresztet,
magasztos, miniszteri keggyel
egy levelet is megeresztett.
Számat, fülemet telesírta,
de benne nem volt semmi hasznom,
s a tárgyragot két t-vel írta
nagynéném, a miniszterasszony.

Ne vesse senki a szemére,
nem érdemel rovót a néném.
Ha szidnák, bárki ellenére
foggal, körömmel védeném én.
Ne firtasd, egyszerű a titka
– megsúgom, de köztünk maradjon –:
hat elemit járt összevissza
nagynéném, a miniszterasszony.

Egyszer oszt’ meg is látogattam.
Ő volt a gazda, én a vendég.
Nem volt hiányom szép szavakban,
s a zsömlét is vastagra kenték;
sohse volt jobb a dolgom, mint ott –
s mikor eljöttem – nem panaszlom –,
markomba nyomott húsz forintot
nagynéném, a miniszterasszony.

Ajánlás:
Költő, ugass, lelked kitátva!
mindegy, csak a szekér haladjon.
Talán majd ezt is megbocsátja
nagynénéd, a miniszterasszony.
1954

<< Vissza