Pszt, hallgass! Elaludt az Isten.
Most igazítsunk a világon,
hibbantszirmú, konya virágon,
törvényen, rosszul osztott kincsen
Isten titkos jóakarói,
mellőzött, apró messiások.

Lassacskán elöregszik minden:
töpped, besüpped még a sír is –
és vénül ő is, néha sír is,
semmiről sem tud már az Isten,
hittelenül, csöndesen élő,
egyetlen hatalma az átok.

Tenyere tántorodva mozdul.
Könnyű kis öreg, maga görnyedt;
s hiába szólítja a Földet,
szavára, ím, semmi se buzdul –
a pacsirták is elfeledték,
nem emlékszik tán még a fű sem.

És így van ez százezer éve.
Énekel néhány rekedt angyal,
zenélnek hét híres haranggal,
de ő már alig veszi észre –
két szeme óriási bolygó,
pillái nehéz esőfelhők.

S bűnétől zsugorul a búza,
nem szolgálja az ember kedvét.
Mint zöldhátú legyek, belepték
fejünket a gondok, lehúzza,
párnára fekteti kemény
nyakunkat is a szomorúság.

Lennénk szerszám a tenyerében,
jó íz osztandó kenyerében,
jobb vére volna a mi vérünk
az ő repedt, lassult erében;
gyönyörűt szóljon: szava volnánk –
aztán mi már sohase szólnánk!

<< Vissza