Félelem

Gyapjas szavaid őrizd fekete bojtár
Gonoszak a félelem angyalai

Álomnak hívtam én is az éjszakai nyugalmat,
szerelemnek a csókot és Csöndnek a csendet,
Csöppnek a kedvesemet, édesnek hívtam pici lányom,
fűszernek neveztem a sót, karikásnak az ostort,
mindennek tudtam a nevét – egyetlen
gyönyörű hagyaték szüleimtől,
s most nem találok szót oszladó, foltos dolgaimra.
Álmomban forró asszonyok simogattak
– hónaljuk füsti fecske fészke – édes anyáim a vágyban,
s most bombák mérgesgombái nyílnak
iszonyú szemeimben,
s eszelős öklök verik a csend üvegét.
Nem merek fölnézni az égre, nem a szívek,
roppant rakéták füstölnek odafönt, és én
szomorú asszonyomra pillantok gyanakodva,
nem szül-e szörnyeteget, pókarcú torzót fele-lábbal.

Ó Michelangelo Buonarroti barátom
színes-szakállú ecseteid őszülnek
és a félelem fekete istene elküldi hozzám
lobogó angyalait

<< Vissza