Tanyák

Leguggoltam a hóba fúlt tanyákhoz
s csodálkoztam: Ez a hazám.

Vad kutyák, ajtóba kitett
söprűk a szegénységet őrzik itt,
mint a vagyont.
Mert a szegénység megmarad
és itt marad meg, jöhetnek
akármilyen csodák, itt megmarad.
Földbe hiába ássák, megfogan, kihajt,
öntözi könny, májusi eső,
villám csap bele, verheti jég is,
megmarad, keserű gyom lesz belőle,
megszagolja, nem eszi meg az állat.
Áss neki mély sírt, harmadnapra
föltámad, megérinti homlokunkat,
alázatosak leszünk, mint a lovak.
Szűkebb hazám ez – szántóföldjei
tavasszal elszállnak délre, vissza se jönnek.
A forró magmából kél ki a mag,
vergődik, míg a fényt eléri.
Megállni itt alig lehet, nem is lehet,
kifújja talpunk alól a szél
a homokot, az utat. Élünk a mélyben mégis,
élnek itt elszótalanodott költők,
elgyávult hivatalnokok, parancsra várók,
élnek itt énektelen parasztok,
szerszámmal, lóval, ekével beszélgetnek,
értik az anyag anyanyelvét. Szavuktól
elpirosodik az alma. Építenek fát,
szélben ferde tornyot,
világcsodát.

Fordított távcső a csordakút.
Tudós, nézz bele – mutat
elfáradt, mohos gyerekarcokat
s csillagot is, tiszta időben.

Szűkebb hazám ez – fojtogat.
Határ szorul rá, belekékül,
elfúl az ég is. Az utak
befagytak fenékig, vonul rajtuk
gazdátlanul és fegyvertelenül
fekete sereg.
Névtelen halottaiknak nyárra
emlékmű épül: búzakereszt.
Asszonyaik hátára batyu nőtt,
holtig viselik, mint a púpot,
csúfolják őket érte, csak éjszaka
vetik le magukról, tündérré
válnak, térdük közt
ringatnak férfit, ölükben
készül Magyarország. Anyáim nékem ők,
naponta újraszülnek,
derekuk majd leszakad,
földre feszülnek, tenyerük csillagos ég,
alatta illatozik a kenyér,
virágzik almafa, rózsa, kócos gyerekfej,
de helyettük
kérvényt kell szerkeszteni, írást
tenni a hivatalnak, amely leinti,
elnapolja jövőjüket.
Pedig kisujjukban van az igazság,
nem tudnak róla,
mesét mondanak róla
szégyellős mosollyal.

Beszekereznek a faluba
kenyérért, orvosért, halálért
és temetőért, mert itt nincs temető sem.
Hitük piros mennyország, ellenük
nem támad hadsereg, értük nem születik
isten, se harmadik fiú. A harmadik
elissza csudakrajcárját, bicskát ránt,
lecsukják, megverik, anyja elárvul,
sír. Ó, mikor szabadulhat
e rácsos időből a lélek?

Rács a fa ága is, tűzre
hiába tördelik, szél feszegeti,
nem enged neki sem.
Őrtorony a jegenye, les rájuk
szigorú varjúhad, váltják egymást
rikoltva félelmes vezényszavakat.
Ház mellett fiatal diófa posztol,
időnként, mint aki fegyvert igazgat,
vállát megdobja, tömérdek ága villog,
akár a puskacső.

<< Vissza