Magyarok

Gazdag ez a föld. Szül, szül egyre.
Magzatvizet csorgat az árok.
Nehéz domb alatt fészkelődnek
mokány kunok, csontos tatárok.

Dűlőutak szorító combja
közül kibuknak, megszületnek
a holtak – avarok, hunok,
halálukban magyarrá lettek.

A föld az úgy segít magán,
ha már meddő a nők szerelme,
megszüli múltját: fiait,
ellenségeit fölnevelve.

Sírja volt, lett most jó szülője
besnyőnek, kegyetlen töröknek.
Ekevas, gereblye nyomán
tápászkodnak az újszülöttek.

Csontjukra tapad a homok,
édes fű nő lucskos fejükre.
Anyanyelvemen kismadár szól
hozzájuk gyöngéden gügyögve.

<< Vissza