Az ének megmarad

Sánta Ferencnek

Hanglemez ez a Föld, zeng a
ráénekelt madárdal, emberi kín,
anyaüvöltés, ciripelnek a tücskök,
cinke pityeg, haldoklók nyögnek,
hörren a beteg harmonika, a tüdő,
nagydob a tenger, ütögeti villám,
villog a karmesteri pálca,
zenél az ember homloka,
megszólal a vének ránca,
jajgat a mikrobarázda, szél serceg,
hallani a tű fordulását,
fordul a tű Európára, Afrikára,
hanglemez ez a Föld, szól a
kizöldült fuvola, a nyárfa,
jegenye melléhez szorítva peng
az elektromos gitár, a villanyfa húrja,
a gumifa lukai eldugultak,
megteltek keserű nyállal,
fémlő leveleit hiába
billegteti a vihar, elreked,
hegyével a földbe fúródva fölbrummog
a halál nagybőgője, a bomba, kíséri sírás,
koloratúr sikoltás, aztán
gyanútlanul és kíváncsian
dalolni kezd a gyermek:
gólya gólya gilice mitől véres a lábad
mitől véres a lábad mitől véres a lábad –
így énekel a kicsi költő,
s elöregszik a hangja, elhallgat a nádi hegedű,
nincs válasz, ki válaszolhatna néki,
két szólamban az élők és holtak feleselnek.
Belejajdul, anyját, gyerekét
kiabálja a kiskatona,
Isten álla alá szorított halott hegedű,
kard a vonója, tapogatják
sietős asszonyi ujjak, ó, nem ad az már,
nem ad az már emberi hangot!
Hanglemez ez a Föld, fordul
fáival, eltaposott sírjaival, összezúzott
kitinszárnyak a kőlapok, alattuk
ember-maradék, ember-váz, ember-szív,
elporló okarina, rég nem búg, régen
nem énekel már, hangja
belenyomódott, belekarcolódott a földbe,
mint a madáré, mint a
kiáltozó fáké. Mert régtől készül,
régtől hullámzik ez a zene; hallom,
mintha eleven nádsíp szólna,
az őshüllő sziszegését, a szomszéd
picijének szipogását, aki
szájába veszi ujját, nyála kicsordul,
ő maga is kicsi hangszer,
nincs fölhangolva még a kínra,
az öröm gyors futamaira – selypeg:
bújj bújj zöld ág zöld levelecske
nyitva van az aranykapu – s tényleg nyílik
a halál aranykapuja, bújnak, bújdosnak a drágák,
mayák, aztékok, alemánok, sumérok, inkák,
s bújnak az én halottaim is a gyermeki szóra,
avarok, hunok, a ferdeszeműek,
apám részegen eltéveszti, még énekel egyet.
Hanglemez ez a Föld, hangzik
madárszó, virágok vonítanak,
eső zeng fölhúrozva a
faragott szivárvány íve alatt,
tó rezdül, árva cintányér,
jaj, a tű meg-megakad,
ugrál egyhelyben, ismétli a
leforgott dallamokat:
a halál kórusa
rendben fölállt vala
rendben fölállt vala
tízmillió ágyú
tízmillió ágyú
egyszerre kiáltott
az ég madarára
a föld fiaira
az ég madarai
sorban elhullának
a föld fiacskái
vérbe borulának
vérbe borulának
meg is meghalának

És már csak ez hallatszik, ez a romlás,
növény kapkod a füstben, búvik az állat, hallgat az ember,
csak a fegyverek rettentő szája beszél.
Hol van az Isten, a híres, az élet
Szentháromságában lakozó, hogy a tűt kiigazítsa?
Bujkálva az idő tárnáiban
az ének megmarad, mert elpusztíthatatlan.
Bomba ha hozzáérne, tetteti
magát halottnak, belesimul a földbe.

Hanglemez ez a Föld. Ráénekelek én is.

<< Vissza