Hát eddig tartott, eddig tartott.
Eltűnnek a földben az arcok,
a szív-alakúak. A széles csontú
fejeket megszedi a varjú.

Kár értünk, évelő dühünkért,
kár gyönyörű futótüzünkért,
csillagként forduló eszünkért,
s ezerszer is kár a kezünkért.

Úgy kéne a jövőre várni:
ölelni, gyereket csinálni;
ha nem vetni, ha nem aratni,
de megmaradni, itt maradni.

De eddig tartott, hát eddig tartott.
Csitulnak az arcok, a harcok.
Sebaj! Mielőtt kihaltunk,
volt egy-két szép forradalmunk!

<< Vissza