Babosi László


„Bujdosva a jövő elvadult útjain”


Beszélgetés Bugya Istvánnal


Bugya István neve nem ismeretlen a Ratkó verseit szeretők körében, hiszen az Alföld című debreceni folyóirat 1973/2-es számában, majd a Törvénytelen halottaim című kötetben olvasható a Bujdosva című vers, amit a költő neki ajánlott: „Bújdosva a jövő/elvadult útjain,/hátul csak a halál,/elöl elődeim.//Jövök szívük nyomán,/szaglászva, mint a vad./Kétoldalt az idő/előz, el-elmarad.”

Bugya István 1948-ban született Hajdúhadházon, Tiszadobon nőtt fel, s a mai napig ott él. Több évtizedig pedagógusként dolgozott a gyermekvárosban és a helyi iskolában, majd a könyvtárat vezette. Ratkó Józsefhez szoros baráti kapcsolatok fűzték. Az 1980-as évek végéig festészettel foglalkozott, számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, majd az írásban találta meg az önkifejezés legmegfelelőbb formáját. 1989-ben az utolsók között készített interjút Ratkó Józseffel.[1] Az utóbbi két évtizedben verseket és prózákat ír (többek közt Ratkó Józsefről is),[2] könyvet szerkeszt,[3] kötetei jelentek meg. [4]

Kedves István, hogy ismerkedtél meg Ratkó Józseffel?

– Jóska mint félárva, s így-úgy már gyermekvédelmi gondoskodásba vett gyerek 1949-ben (ha nem tévedek) került be a hajdúhadházi Gyermekvárosba. Szüleim ennek az intézetnek alapító munkásai voltak, s ott is éltek, laktak, abban az erdőmélyi barakkvároskában, ami korábban katonai kiképzőtábor volt. Egy egészen különleges, azóta is példátlan emberi közösség született ott a háború után élni vágyó, az emberi méltóságra kényes és a békességre kiéhezett felnőttek és elárvult gyerekek inkább mesébe, mint a valóságba illő szövetsége. Erről a világhírűvé lett világról, ennek lélekgyógyító mibenlétéről nagyon szépen és nagyon megrendülten emlékezik meg később, a már felnőtt Ratkó Jóska, a költő – valahányszor elolvasom erről szóló gondolatait, gyönyörködöm, hogy micsoda könnyfényes emlékművet állított hálából azoknak az egykori pedagógusoknak, ápolóknak, főző-, mosó- és takarítónőknek, udvari munkásoknak, mesterembereknek, akik azt a csodavilágot a maguk emberségéből megteremtették. Gyönyörködöm és megrendülök, mert a sok felejthetetlen-szép arcú és jellemű ember között, a legnagyobb méltóságban, ott vannak az én szüleim is. Na, hát innen valahonnan indult a mi ismeretségünk, mert én meg éppen ott születtem, s nyolcadik gyerekként úgy, abban az időben, amikor Jóska odakerült. Annak a gyerekfalkának, amelyikbe idősebb testvéreimmel együtt Ratkó Jóska, a „Csang” is tartozott, különleges felségterülete lett a mi házunk, sőt azt mondhatom, egész családunk. A Csang nevet Feri bátyám akasztotta rá, mert hogy Jóska sovány volt, mint ama kínai. A Gyermekváros 1950-ben Tiszadobra költözött, s az a később legendássá lett korosztály – a Ratkóéké – már itt fejezte be az általános iskolát, majd közülük többen is Nyíregyházán tanultak tovább. Ez a társaság, mert szentebb köteléke nemigen volt (amíg csak saját családjaikat egyenként meg nem teremtették), sokáig összetartozott, mint a testvérek, ezért nem szakadtak el a Gyermekvárostól sem: nyaranként, messze túl a diákévek vakációin is, itt találkoztak. Különleges közeg volt az övék, egy hatalmas indulatú, folyton kereső, mérlegelő, intellektuális társaság, amelyik életre-halálra vetette magát a bölcselet időtlen kérdéseibe – művészet, filozófia, szerelem… És közben versengtek, fociztak, pingpongoztak, úsztak, horgásztak és udvaroltak és egyéb, mindenféle kibeszélhetetlen szép kalandokban éltek. Csodálatos volt. Visszagondolva úgy tűnik, mintha egyetlen végtelen nyáresztendő volna az az idő. Bár ott téblábolnék közöttük most is, mint amolyan labdaszedő kisinas! De eltűnt, elolvadt az a tíz-tizenkét évnyi különbség, s észrevétlenül közéjük nőttem.

Barátságom úgy indult Jóskával, hogy kiválasztottam őt a többiek közül, mert őt láttam a legkülönbnek, és a legtitokzatosabbnak pláne, hogy verseket írt. Igen korai emlékem, hogy együtt horgászunk a nagy fűzfa alatt, vagy csónakban evezünk, beszél, énekel, verseket mond, vagy nagyon nagy csöndben van, mintha ott se lennék. Telt, múlt az idő és egyszer csak már haverok voltunk, és már nem csak hallgattam őt, de vissza is szájaltam. Ebből a „párbeszédből” barátság lett. A legjobb. Többet is mondhatnék erről, de minek? Hozzám való viszonyát ő maga minősítette, amíg élt, s azon már semmi és senki nem változtathat. Valahogy Mesternek tekintettem őt, de ettől ő soha nem viselkedett úgy, mintha a tanítványa lennék. Nem voltam méltó hozzá, mégis egyenrangúnak tartott magával. Azt hiszem, az ő barátságát táplálta még valami személytelenül szerzett érdemem is. Azáltal, hogy én az innen kirajzottakkal szemben Tiszadobon megmaradtam, valami maradéka, lenyomata, utódja lettem szemében a régi gyermekvárosiaknak és a régi dolgoknak. Hogy az eredendő tér nem sérült (kastély, vizek, erdők a helyükön maradtak), az idő is megállt közöttünk. Jött hát, amint csak jöhetett, ide, haza, Tiszadobra.

Ekkor mindig hozzátok ment?

– A legtermészetesebben. Szerzett jog volt ez részéről, részemről pedig kitüntető kötelezettség. A jog gyerekkorából eredt, amikor is a többi lelences sráccal, a Bugya fiúk barátaival együtt, úgyszólván bármikor betódulhattak a házba, befalhattak mindent, aztán ha úgy tetszett, ledűlhettek szunyókálni. Ővendégségét mindig boldogan fogadtam, de azért mondhatom, többnyire fárasztó volt. Mert kemény szellemi erőfeszítést kívánt az ő intenzív gondolkodását akár csak követni is, aztán meg szó szerint, roskadásig jártuk az erdőket gombáért, a vizeket halért őszben, tavaszban, nyárban, hóban.

Szüleidről nagyon szépen emlékezik meg a Gyermekváros, Tiszadob című írásában. Idézzük fel ezt hosszabban:

»Ha valaki azzal a szándékkal megy a Gyermekvárosba, hogy ellenőrizze az ottani munkát, bizonyára talál hibát ebben-abban. Jószerivel én is föl tudnék emlegetni néhányat, de azok az emberek, akik föloldották bennem a hazulról hozott szorongást, akik végül is emberi teljességre, tisztességre neveltek, nem lehetnek ma sem rosszabbak régi önmaguknál, legföljebb fáradtabbak, mert idősebbek, megviselte őket a szüntelen készenlét és munka. Mert aki gyermekotthonban dolgozik, nem számolgathatja, mikor telik le a munkaideje. Együtt kell dolgoznia, játszania, tanulnia a gyerekekkel, átélni minden pillanatukat, hogy utánozható példát adjon. Valahogy úgy, ahogy annak idején Bugya bácsi, akinek nem volt pedagógiai képesítése, mi, gyerekek, mégis a legjobb nevelőnek tartottuk. Bármilyen munkánk volt, velünk dolgozott. Ha valamelyikünk rendetlenkedett, elküldte játszani, mondván, hogy vele csak rendes ember dolgozhat. Vele dolgozni rangot jelentett. Honnan volt benne ez a kiváló pedagógiai érzék? Maga is nyolc gyereket nevelt föl, célszerű szegénységben, gyerekei tanárok, munkások lettek. Felesége a Gyermekváros szakácsnője volt, s ma is ott élnek a város tőszomszédságában, s Bugya bácsi, aki volt ott párttitkár, nevelő, jó húsz évi munka után udvari munkásként ment nyugdíjba, kissé keserű szájízzel. Kitüntetést, ha kapott és kap, annyit, hogy volt növendékei a gyermekvárosba látogatva beugranak hozzá is egy-egy szíves szóra, beszélgetésre. Jutalma meg az volt, hogy házába bevezették a Gyermekváros vizét.«[5]

– Frászt vezették! Némely részletben Jóska emlékezete is botlik. Talán nem is véletlenül, hiszen ő, örök naiv, jólelkű ember, joggal hihette, hogy az a vízbevezetés, aminek ő maga is kérlelője volt, valóban meg is történt az ígéret szerint. Néha az volt az érzésem, mintha adósnak érezte volna magát a szüleimmel szemben, aztán megértettem, másféle érzelem volt az övé, sokkal bonyolultabb, mint elmondható lenne. Csak egy jellemző dolgot. Amikor 1966-ban megjelent az első könyve (nem kötet! – hívta fel rá a figyelmünket, hanem könyv!) a Félelem nélkül, nagyon büszkék voltunk rá. Nem a hírnév miatt, hanem azért, ami benne volt. Boldogok voltunk, mert nem csak szépnek találtuk és értettük, ami benne volt, de a legteljesebben a magunkénak is vallottuk. Eljött hozzánk – majdnem azt mondtam, hogy aznap ténylegesen hazajött –, s hozott néhány tiszteletpéldányt. Anyámnak is dedikált egyet, aminek ajánlása így szólt: „Bugya néninek, akit én is elfogadtam volna Édesanyámnak.” Ezt nagyon megrendítőnek találtuk – anyám elsírta magát. Az én tudatomban Ratkó Jóskának azóta olyan helye van, mint bármelyik testvéremnek.

Az egyik prózai töredékében így ír rólatok és nagyapátokról:

»Tiszadob, nyár, estébe hajló délután; ül apó a ház előtt, szokott helyén a kisszékben. Vagyunk (lebzselünk) körülötte tízen vagy még többen. Nagyapónak nem szólíthatom, bár az, a Bugya-fiúké; Feri bácsi, Vadász Feri bácsi. Némelyikünk időnként elmegy, jön másik. Tanuljuk tőle a világháborút, az elsőt. Abból is Doberdót, másképp, mint Zalka Mátétól. Csillog apóka szeme, elevenül. [...] A román rossz katona volt, gyáva. Vitéz a szerb meg a magyar. De a szerb kegyetlen.«

– Nagyon érdekes, amit itt Jóska megemlít, mert ez valódi beszélgetések leírása. Akkoriban, mikor ők diákok voltak, a vakációs szünetekben gyakran mesélt nekik háborús élményeiről a nagyapám. Az öreg megjárta az orosz, majd az olasz frontot. Sok mindenről mesélt, de volt egy visszatérő története: a szuronyroham. Kezdetben úgy mesélte, hogy a rohamban szembekerült egy olasszal és azt leszúrta, kegyetlenül le kellett szúrnia, hiszen ha nem, akkor amaz szúrja le őt. Később, néhány esztendő múlva már semmi büszkeség nem volt a mesében, inkább valami szomorúság. »Csak nézett rám, amikor leszúrtam« – mondta és aztán motyogó töprengésbe merült. Amikor pedig nagyon öreg lett, már vádolta magát, hogy miért kellett megölni azt a szegény fiút. Ez a történet azért érdekes, mert Jóskát izgatta nagyapám véleményének megváltozása. Az olvasótáborokban gyakran elmesélte ezt a lelki folyamatot a gyerekeknek.

A hatvanas években a gyermekvárosi élményeiről filmet szeretett volna készíteni Tiszadobon. [6]

– Arra emlékszem, hogy a Sárosi-család történetét akarta filmre írni. Sárosiék sokan voltak testvérek, fiúk, lányok együtt, s mindegyik állami gondozott. Kegyetlen, keservesen szép történet az övék; Laci, a legidősebb fiú (néhány napja temettük el) szedte össze azt a szétpergett, testi-lelki nyomorúságba szétszóródott családot, és aztán egyben is tartotta haláláig. S milyen eszköze volt hozzá? Csak a szeretet. Sárosi Laci meg Géza egyébként abba a tíz-tizenkét tagú legendás hajdúhadházi magba tartozott, ahová Jóska is. Úgy emlékszem, ez volt az első eset, amikor Jóska drámai műfajban gondolkodott. Először Sánta Ferenccel gondolta megcsinálni a filmet, aztán Fábián Zoli bácsival, akivel akkoriban nagyon intenzív kapcsolata volt. Hogy miért nem sikerült, azt nem tudom. Mellesleg hadd említsem meg, csak azért, mert némi időzavar van a Segítsd a királyt! születése körül, hogy a dráma váza, tartalmi lényege már 1973 előtt (akkor született első fiam) készen volt benne, beszélt róla, tervezte, készült rá. Más kérdés, hogy miért és hogyan vajúdott vele olyan hosszan. Jóskának egyébként számtalan elhalt terve volt, s egyik szebb, mint a másik. Valamikor azt tervezte, meg kellene írni Nagykálló, de lehet, hogy Tiszadob anyakönyvét. Abban az anyakönyvben nem csak név és dátum szerint sorjáztak volna az emberek, hanem egész életükkel, viselt dolgaikkal együtt megírva szépen, az idők elejétől napjainkig, ahogy az írott, meg az élő emlékezet azt megengedi. Szép terv volt, kivitelezni lehetetlen.

Ez szemléletes példa arra, hogy egy ötlet miként alakul át, mert Ratkó szövegeiben a hetvenes évek végétől kezd beszélni egy készülő Anyakönyv című prózai művéről, amiben gyerekkoráról, a gyermekvárosról, az őt felnevelő, támogató emberekről szeretett volna megemlékezni. Feltehetően ez az Önéletrajz folytatása lett volna. Egy-két rövid részletet publikált is belőle, de sajnos nem fejezte be. Lépjünk át egy másik témára. Ratkó egy helyen azt írja, hogy a hetvenes években Tiszadobon művésztelepet szervezett. Erről hallhatnánk valamit?

– Jóska nagyon komolyan gondolta, hogy a megye művészeti életét emelni lehet azzal, ha érzelmileg is kötődnek hozzá az alkotók. Kijárt ezért a Hazafias Népfronttól valamennyi pénzt, és azon művésztelepet szervezett. A tiszadobi Gyermekvárosban, az Andrássy-kastélyban ütötte föl a művésztanyát. Az ismert képzőművészek közé olyanokat hívott, akik még névtelenek voltak, de tehetségük felől neki nem volt semmi kételye. Ahogy emlékszem, itt volt többek között Szabó Tibor, a nyíregyházi grafikus-festőművész; Nyeste József; a kecskeméti fafaragó Varga József; aztán a sugárzó erejű szobrász, Margittay Jenő, aki sajnos igen korán, élete félútjában meghalt; azután Lakatos József, aki Jóska halála óta drámai képekre írja ma is a Ratkó-verseket; itt volt Csont István, az egri festő- és grafikus művész, aki még a lábával is csodákat rajzolt; Nagyatádról eljött Rumi Attila; Pestről Nagy Előd festőművész, aki később a Ratkó József Irodalmi Társaság egyik alapítója lett. Itt volt aztán még a klasszikus tehetségű Fodor István szobrászművész. És itt volt ragyogó elmének Kovács István, a költő. Egy-egy napra, futólag kilátogattak Nyíregyházáról Huszár István, Páll Gyula és Berecz András is, a megye akkortájt legnevesebb festői. Ez volt a tábor. Jóska nem tartott semmilyen formaságot, eszébe nem jutott, hogy mint a művésztelep vezetője valamiféle koncepcióra vetemedjen. Szabadon, spontán történt itt minden, mégis volt egy nagyon határozott irány, ami főként az éjszakai beszélgetésekben artikulálódott, s aztán a kézbeli munkában is megjelent: a szabadság személyes megfogalmazása.

Hányszor szervezte meg a művésztelepet?

– Egymást követően két vagy három éven át. Azután elhalt a tábor, nem tudom, miért.

Maradt ennek írásos nyoma? Adtatok ki katalógust?

– Nem tudok ilyesféléről. Egyébként sem volt különösebb hírverés a tábor körül: a nyíregyházi rádió készített néhány riportot, a Kelet-Magyarországban megjelent néhány sor. A művésztelep zárónapján volt aztán egy kiállítás az itt készült művekből, amiket aztán az alkotók a Gyermekvárosnak ajándékoztak. Ezek jórészének idővel lába kelt, így Szabó Tibinek a híres kisbaromlaki mesemondó Papp Jánosról készült képe, vagy Fodor Pista Ókori arca – de hagyjuk. Méltatlan erről beszélni… A Gyermekváros idővel alaposan megváltozott, megsilányodott, s a legutóbbi időkig nyoma nem volt a hajdúhadházi szellemiségnek, amit még Ádám Zsigmond, az első igazgató lehelt belé. Mostanában újra éledezik valami, de erről majd máskor.

Érdekességként említem meg, hogy Jóska is szerszámot fogott, vésőt, kalapácsot, és elkezdett faragni egy követ. Egy emberfejet szándékozott kibontani belőle, de csak a homlokáig jutott – ahol a szem kezdődne, megállt, s azt a címet adta neki, hogy Kinéz a kőből… A címről vitatkoztunk, dehogy vitatkoztunk, inkább csak én okoskodtam, hogy izgalmasabb volna a kőbe elmerülő ember arcát megmutatni.

Ez az 1986-ban megjelent Kinéz a kőből című versét juttatja eszembe. „Kinéz a kőből egy halott,/de arca nincs, mert nem anyám,/nem kicsi fiam, nem barátom.//Kinéz a kőből egy halott/kíváncsian: mi van velünk./Nem ríkatom meg. Hallgatok.” Úgy látszik, ez a remek kép már akkor foglalkoztatta.

– Lehetséges. De ez a vers már a jóval későbbi és nagyon komor ratkói „pillantás”. Jóska akkori pillantása csupa fény volt még, annak ellenére optimista, hogy az országos bajokat, a romlottságok természetét és okát már tisztán látta, és egyre haragosabban perelt velük. Ratkó kövéből egyébként néhány év múlva – ezt csak mint érdekességet említem – a nagyapám lett, mert Jóska engedelmével Laci bátyám tovább faragta, arcot adott neki, éspedig olyan bajuszosat, hogy csakugyan Vadász nagyapám lett. És volt még egy kő műve Jóskának, nagyon ratkós: a kétseggű Janus-korsó. Már bocsánat, de ő nevezte így el és találóan, mert a korsónak elöl, hátul, bizony, félreérthetetlen fenék formája volt.

Az imént az optimista szót említetted. Ratkót versei alapján sokan igen pesszimistának tartották.

– Nála reménykedőbb embert nem ismertem. Költészete is egy nagyon pontosan megszerkesztett értékrend, a remény folytonos „újratermelése” minden egyes énekben, vagyis az „örökös hűség” megtartása. Még elkeseredett düheiben is van valami optimizmus, s „ütött száján, a halál ellen” mindig felfelel valahogy a gyönyörű dac: „Sebaj, mielőtt kihaltunk, volt egy-két szép forradalmunk!” Igaz, amikor olyan kegyetlenül odavágott neki a sors, majdnem belepusztult. Haldoklott egészen haláláig. De a gyászban is, leverten is, az a megnevezhetetlen ratkói hetykeség, az „örökös hűség” – tanúsítom! – mindvégig megmaradt. Ratkó derűje annyira természetes képesség volt, mint maga a napvilág. Minden áldott napon keresett valami természetes jót, valami szépet, és ha nem talált, akkor azt megteremtette ő maga. Néha valóban súlyosan, komoran, máskor játékosan, de mindig a legnagyobb fegyelemmel, klasszikus igényességgel, kényes tisztasággal. Mégis, én a derűjét tartom legtöbbre, a mosolyát. Csak egy lépés innen az ő utánozhatatlan humora, az a fickándozó, fegyelmezhetetlenül sziporkázó értelmi, szellemi kitörés, az a csillagszóró játékosság, amiben a némelykori vaskosságok dacára nem volt soha, semmiféle durvaság. Ezt kereste, szomjazta és szórta mindenfelé, ezt a burjánzóan boldog életkedvet. Ez volt az ő eredendő, némelykor gyermekinek látszó, de felelőtlennek, sőt tékozlónak is mondott érthetetlen és indokolhatatlan jóságának a forrása. Pedig vitathatatlanul örök értékű, s amellett nagyon könnyen megszerethető költészete mellett, merem mondani, ez a nyitja az ő országos ismertségének és szeretettségének. Emelkedettség és közvetlenség. (Lehet, hogy némelyek utálata éppen ezért született?) Ratkót legendák vették körül, de az a legenda életében támadt, nem utóbb, s életének ilyen-olyan színesítői azon már semmit nem ronthatnak, igaz, nem is javíthatnak, mert végleges.

Sorsszerű, vagy inkább személyes teljesítmény, hogy abból rettenetes a gyermekkorból, amit vétlenül kapott, ilyen ember emelkedett ki? Költői létét én sorsszerűnek tartom, azt az emberi minőséget pedig, ami szerintem több művészeténél, csodának, személyes teljesítménynek. Az élettel játszott, a halálra figyelt.

Nagykállóban sajnos sokan úgy emlékeznek rá, mint egy zárkózott, kissé mogorva emberre, aki ráadásul kocsmázik.

– Nagyon nehéz, nem is lehet hibátlanul élni, és jaj a költőnek, ha kiderül, sebezhető ember ő is. Az a zárkózottság adott pillanatban elmélyültség, a mogorvaság rossz kedv lehetett, munka- és lelkiállapot, semmiképpen nem tulajdonság, nem modorosság. Bár, védekezhetett néha így is a bántások ellen. Ratkót nagyon magas hőfokon szerették sokan, és hihetetlenül alacsony fokon gyűlölték néhányan. Alkoholista! – ez volt a bevett vád, innen vájódtak szerteszét a legképtelenebb, legbecstelenebb hazugságok patkányjáratai. Ivászat és kocsma. Sajnálom azokat, akik csak ezt látták benne, hogy ennyivel beérték, sajnálom, akik azt hitték (hiszik!), hogy a pocskondiázás a javukra van, hogy a förtelmes rágalom különbbé teszi őket. Ivott? Megesett. De ártott ezzel, okozott valami anyagi, erkölcsi kárt a gyalázkodóknak? Másfelől pedig: arányba állítható a fölhajtott bor a személyes és országos keserűséggel? Ki próbálta már úgy, ahogyan ő? Keserűségből kinek jutott több? József Attilának? Megesett, hogy részeg volt, de részegségében se lett duhaj bitang, barom, kártékony. A pocskondiázók egyike se röpült még legalább derékmagasan, Ratkó meg fölszállt a csillagos égig.

Hadd idézzek egy Ratkóval készített interjúból, amelyben az olvasótáborokról vallott: „… már '74-ben csináltunk tábort az állami gondozott gyerekek számára, a tiszadobi gyerekvárosból verbuválódtunk. Bugya Pista választotta ki a gyerekeket, problematikus gyerekek ezek mind. Óhután tartottuk a táborokat egy darabig. Aztán az igazgató, valószínűleg felsőbb megintésre, abbahagyatta a gyermekvárosi olvasótáborokat.” [7] Hogy csöppentél bele az olvasótáborba? Milyen emléket őrzöl erről?

– Ratkó Jóskának örök személyes ügye maradt, leróhatatlan erkölcsi tartozása az állami gondozott gyerekek dolgán igazítani. Ezért szervezte meg a gyermekotthoni gyerekek számára az olvasótábort. Az olvasótábort mint formát, Mózsi Ferivel, Varga Csabával eszelték ki, majd az első, a sikeres felsőtárkányi kísérlet után, barátaik bevonásával országossá tették. Mivel én, amint már említettem, ott nőttem fel, aztán tanítottam, nevelősködtem, és Jóskával barátságban voltam, bevett a táborba. Az Óhután tartott tiszadobi olvasótáborok maradandóan nagy szellemi és lelki kalandok voltak. Kitörtünk a MÁGYO-ból. Ez volt az állami gondozottak minden ruhadarabjába, mint fekete vagy vörös színű pecsét beütve: Magyar Állami Gyermek Otthon – sajnos, többnyire lemoshatatlanul a tudatukba, a lelkükbe is. Ezt a pecsétet próbáltuk lemosni, az értelem, a személyes felelősség felébresztésével. Ha ott megállhattunk, onnan megkíséreltünk eljutni a szabadságélményig. Mi volt ez? Úgy beszélgettünk, hogy gondolkodtunk! Az igazság egyetlen fegyverét, a gondolkodás módszerét próbáltuk átadni nekik. Így minden titkot, tilalmat felforgathattunk, széttörhettük a praktikus kliséket, lerombolhattuk az álszentségeket, az ártalmas tekintélyeket, és leleplezhettük a kimondható és kimondhatatlan félelmeket. Olyan úton jártunk, amin Jóska a maga erejéből már végigment. Fantasztikus kaland volt. Egy napon lopás történt a táborban – bárki tehette. Hogy a gyanú meg ne nyomorítson mindent, bíróság lettünk. Keserves, kegyetlen és mégis fényes nap volt. A vége tiszta Dosztojevszkij. Nem a bűnös, a bűn bukott meg, természete, förtelmes volta ítéltetett aznap „halálra”. Ratkó olvasótábora valóban a gondolkodás iskolája volt, ahol mindig történt valami fantasztikus és maradandó fölismerés.

Ratkóról mindenki úgy emlékezik, hogy nagyon jól tudott bánni a gyerekekkel.

– Ratkó Jóska szép arcú, szép beszédű ember volt, egyenes lelkű és gerincű, nagyvonalú, szálas, erős férfias alkat, sokoldalúan művelt, vibrálóan érdekes, tehát megvolt benne minden, ami vonzóvá tehette, ráadásul volt benne valami ősien, eredendően gyermeki is. Áhítat, játékosság, kíváncsiság, fogékonyság, hirtelen lobogás – már ezek miatt is tódultak hozzá. De mert hiányzott belőle a gyerekek önzése és kegyetlensége, sőt azzal keményen, empátia, türelem nélkül szembe is szállt, voltak, akik adott pillanatban menekültek tőle. Így vonzott és taszított. Annyi bizonyos, hogy tanár és nevelő mivoltában (a berkeszi években) a gyerekek jól bántak vele, s ebből az következik, hogy szerették.

Sok olyan emberrel beszéltem, akik egyetemista vagy főiskolás korukban hallottak igen emlékezetes előadást Ratkótól író-olvasó találkozókon.

– Jóska ifjúságszeretete nem közhely volt, különös reménnyel figyelt rájuk, nagy várakozással hitt bennük, kereste őket, szót értett velük, és úgy becsülte őket, hogy tanult is tőlük. A főiskolás, egyetemista korosztályról beszélek. Egyszer eljött író-olvasó találkozóra közénk, a Testnevelési Főiskola kollégiumába. Abból olyan kor- és sorselemző beszélgetés lett, hogy máig emlegetik. Mit adott abban a korban a Ratkóval történő találkozás? Valódi politikai nyíltságot, az igazság brutálisan becsületes kimondását, kimondását mindennek, amiről az országban akkor nem volt szabad beszélni. Hogy bajok vannak mindenfelé, hogy mit keresnek itt az oroszok, hogy mi volt ’56, hogy a kádári diktatúra tarthatatlan… Ratkó mester volt ebben is, részint tájékozottságával, műveltségével, vaslogikájával hódított, nem utolsósorban őszinte, már azt mondom, forradalmi hevületével. Perzselt minden szava, ugyanakkor szelíd és becsületes vitastílusával méltóságra, tiszteletre kényszerítette bőszült ellenfeleit is. Nagy szemfelnyitó, felvilágosító esték voltak ezek a találkozók.

Ez egy mai fiatalnak azért is érdekes, mert az Aczél György által kitalált kultúrpolitikai mechanizmus, az ún. 3T (tilt, tűr, támogat) ebben jól kitapintható. Félnek tőle, mert olvasói hallgatnak rá és széles körben képes hatni, de paradox módon védik is, hisz ő egy átlagemberhez képest jóval nagyobb szabadsággal beszélhetett ezekről a dolgokról hol nyíltan, hol pedig irodalmi köntösbe bújtatva.

– A hatalom ravaszabbul gondolkodott, „finomabban”, mint addig bármikor, ezért engedte szabadon grasszálni a történelmi felelősségre kötelezett értelmiség elitjét, az írókat és költőket. Elég ostoba volt úgy vélni, hogy az író-olvasó találkozók unalmas, legfeljebb érdekes felolvasói estek lesznek. Ezért aztán beengedte, sőt betessékelte oda a társadalmat, a melósokat, diákokat, értelmiségieket. Sokszor nem is volt semmi baj, a művészek művészkedtek, a hálás (és igénytelen) közönség tapsolt és hazament. Itt jegyzem meg, hogy Jóska különlegesen szépen tudta elmondani, vagy inkább átadni a verseket. És szerette, ha meghallgatják, de ahogy sokasodtak a bajok, azt mondta a hallgatóknak, hagyjuk el most a verseket, fontosabb dolgokról kell beszélgetnünk: bajban van az ország, pusztul a nemzet! És mások, a legkiválóbbak is így tettek, és ezt már nem lehetett megállítani, az író-olvasó találkozókat nem lehetett betiltani (legfeljebb egy-egy költőt). Egyetlen becsületes fóruma ez lett az országnak – ahol Sánta Ferenc, Ratkó József, Fekete Gyula volt a vendég, ahol Latinovits mondta a verseket, nem túlzás, kitört egy-egy kisebb forradalom. El is lepték a közönséget a titkosrendőrök meg a besúgók. Jóska néha egy-egy ilyen jegyzetelgetőt megkérdezett, hogy jól érti-e, amit mond, ne beszéljen-e lassabban? Találkozóin mindig izzott a levegő, és mindig volt valami hivatalos vagy titkos utóhangja, de azért nem bántották, másképp próbálták elintézni. „Alávettetvén hét próbának,/ismét itt állok mosolyogva.” – mondja a Jutok majdban. S mi volt a hét próba? A József Attila-díj például, a dicsőség, a hatalom kegye, a kényeztetés, a csábítás. De ezek rajta nem vettek erőt.

Igen, mert ahogy mondta: a „hatalom előbb-utóbb elemberteleníti az embert”.

– Ez pedig a hatalom természetéből következik – mondja Ratkó –, de ezzel nem menti föl az embert! Verseiben is ott a következetes etikai vizsgálódás: milyen a hatalom viszonya az emberhez, a közösséghez, és milyen az ember viszonya a hatalomhoz. És persze ott a dráma. Vajon mire jutott volna a Bethlen Gáborról tervezett drámában, ami egy másik aspektus lett volna az István-drámához képest? Nagy veszteségünk, hogy nem volt ideje befejezni. Ehhez azt hozzá kell tenni, hogy az utolsó évei sajnos nem voltak alkalmasak egy ilyen nagysúlyú mű megalkotásához. Jóska akkor már tengett-lengett, bizonytalan állapotban volt, mint utóbb rájöttünk, élet és halál között. Bánt és elszomorít azóta is, hogy nem támogattam bátrabban, hogy Tiszadobra költözzön. Több házat megnéztünk, aztán elhalt a dolog. Valami azt súgja, Tiszadobon, „krétakori rétje”, „szerette folyója” közelében tovább élhetett volna…

Akkor gondolom arról is tudsz, hogy a Pestre költözés is felvetődött.

– Igen. Tiszadob mellett több hely is szóba jött akkoriban. Budapest, a főváros vonzása miatt. Egy magyar költőre jobban figyelnek Pesten, mint vidéken, és hogy jöttek a politikai változások, Ratkó szerette volna, ha meghallják, amit mond. Benne volt a Hazafias Népfrontban, Pozsgay Imrével jó kapcsolatban volt. Felszólalt az 1985-os kongresszuson. Kemény, súlyos beszédet mondott. Jóska azt vallotta, hogy magyar költőnek kötelezettsége a közéletben részt venni, ha azt elmulasztja, áruló. Pest és Tiszadob mellett Tokaj is szóba jött, ahol Maczó Ági volt a tanácstitkár – ott szerettek volna G. Nagy Iliánnal kialakítani egy szellemi műhelyt, a Partium Társaságot. Maczó Ágit – elég volt fölvetni a gondolatot – a rendszerváltás előestéjén azonnal kirúgták. Mitől féltek azok ott Tokajban? Ugye szép história?

Az esetleges Tiszadobra költözése összefüggött azzal, hogy a neve felvetődött a gyermekváros igazgatójaként?

– Nem, de a felvetődött lehetőséget Jóska komolyan mérlegelte és kedve volt vállalkozni rá.

Ez mikor volt?

– 1986 körül. Abban az időben a gyermekvédelem már súlyos válságban volt, személyi kérdésekben, de szakmailag és koncepcionálisan is. Jóska, aki lényegében mindig követte a gyermekvédelem alakulását, a válság miatt és a lehetséges megoldások érdekében szót emelt a helyi, de a legmagasabb fórumokon is. Talán emiatt ajánlották föl neki, hogy legyen a tiszadobi Gyermekváros igazgatója. Társul vett engem is magához, átgondolni a dolgokat, nevelési koncepciót és praktikus teendőket. Tóth Pista barátunk, aki akkor nevelő volt, később az intézet igazgatója, ugyancsak sokat segített. Összeállítottunk egy tisztességes és izgalmas koncepciót „a gyermekotthoni nevelés megváltoztatásáról” amibe speciális irányként beemeltük a sport és a művészet kínálta különleges pszichopedagógiai lehetőségeket is. Akkoriban ökölvívásra is tanítottam gyerekeket, természetes volt ezért, hogy a Magyar Ökölvívó Szövetség és az Állami Ifjúsági és Sportbizottság is komolyan támogatta elgondolásainkat. Itt Tiszadobon már miniszteri szinten tárgyaltunk róla, mégse lett a dologból semmi. Nem kell találgatnunk, miért, a Jóska igazgatói kinevezéséből nem lett semmi.

Ratkó művei a transzcendenshez való viszonyát is hűen tükrözik. Szerinted hogyan viszonyult ehhez a kérdéshez?

– Nem könnyű kérdés. Hogyan foglalhatnánk össze Ratkó világnézetét? Ő először abszolút racionálisan, matematikai pontossággal gondolkodott, s ha filozófiai értelemben nem is volt materialista, befogadta mindazt, amit a tudomány – pillanatnyi állása szerint – az anyagról tudni vélt, de nem tekintette azt befejezettnek, cáfolhatatlannak. Az „élet” dolgában különösen nem. A titokzatos életről, különösen az emberré fejlődött életről töprengve feltétlenül eljutott a transzcendenciához, de nem a lélek, a hit útján, hanem éppen hogy az anyagról szóló ismeretek logikus lépcsőin, a személyes tapasztalás és értelmi fejlődés útján. Úgy tudta és remélte, arra jutott, hogy van, lennie kell egy olyan teremtő erőnek, elvnek, akaratnak, tudásnak: ISTENNEK, amelyik (aki) feltétlenül erkölcsi természetű, különben értelmetlen a világ. Aki többet akar tudni erről, hallgassa meg az „óbéli öreget” a Segítsd a királyt!-ból. Ha eddig bizonytalan volt, fel fog villanyozódni! Szeretem azt az öreg táltost, maga Ratkó Jóska az. Micsoda bátorsága volt például megítélni bármely művészeti ágban a tehetséget. Elég volt rápillantania, s mint a röntgensugár, átlátott a bordákon, s bemérte a delikvens képességeit, erkölcsi állapotát.

Jóska a régi nagyokhoz tartozott, csak mutatóban akad már közülük egy-egy. Sánta Feri bácsi is megvan még! Sokan kérdik, mit mondana, mihez kezdene ma Ratkó József. Hát volna egy-két szava hozzánk! Aztán megírná a Bethlen-drámát. Azt is mondják, olyanok is, akik szerették, hogy jobb neki, hogy nem érte meg azt, ami ma itt van. Lehet, hogy neki jobb, nekünk nem!

Ratkó vonzódott a festészethez, a képzőművészethez. Számos kiállítást szervezett és nyitott meg.

– A költők rendszerint szeretik a képzőművészetet, Jóska különösen vonzódott hozzá. Már-már úgy volt, hogy ő is „ecsetelni” kezd, de valami mindig visszatartotta. A ratkói magatartáshoz („magastartáshoz”!) hozzátartozott az is, hogy nyilvánossághoz segítette a fiatal tehetségeket, bemutatta a világnak, a nagyközönségnek, és ami fontosabb volt, a szakmai grémiumnak őket, s a ratkói-pecséttel mintegy védettséget, hitelességet is adott. Így történt ez, jut eszembe, a nagyszerű, Európa hírű szobrászmester Győrfi Lajossal is, aki máig büszke, hogy a Ratkó-védjegy rajta van.

Egy időben te is festettél.

– „Úgy volt, ha úgy volt”. Tájak, látomások, emberek, emlékek… nem rendkívüli dolog, hogy rajzolgat, festeget az ember. Velem is megtörtént ifjú koromban. Persze, nem mutattam meg Jóskának, eszembe se jutott, hogy kikérjem a véleményét. Egyik bátyám mégis megtette a tudtom nélkül, ami természetesen nagyon bántott. Nálam csak Jóska volt bántottabb, hogy miért nem tudott a képekről. Nemsokára kiállítást szervezett Nagykállóban,[8] amit ő nyitott meg, [9] aztán más helyekre is eljuttatta a képeket, közben inspirált, terelgetett, amerre jónak gondolta. Sajnos nem voltam rá méltó.

Már egyáltalán nem festesz?

– Minek? Képeket látni és láttatni másképpen is lehet, mint ahogyan azt Áron Attila, Magyar Jóska, G. Nagy Ilián, Dusa Lajos, Ószabó István teszi. Aztán meg itt van Nyíregyházán Szabó Tibi, az ő képei eleve megfegyelmeznek.

A Bujdosva című versét Ratkó neked ajánlotta.

– Jóska szokása szerint jött és letette éppen kész versét elém. Szokása volt ez, megmutatni új verseit a barátainak, arcukról is leolvasni a hatást. Így tett velem is, és ez kitüntető szolgálat volt. Pláne véleményt mondani, amire ugyan kíváncsi volt, de nem jelentette azt, hogy amiatt akár egy betűt megváltoztatott volna. Rossz verset se könnyű bírálni, hát még a jót, így aztán csak bagadoztam néha, ha meg kellett indokolnom, miért mondom erre vagy arra, hogy szép. A hozott vers papírra írott testét aztán rendszerint neked adta. Így hozta el az említett verset is. Mikor elolvastam, azt mondta: nekem adom. Kösz – mondtam – és nem fogtam fel, mi történt. Csak később, mikor megjelent a vers és a cím alatt ott láttam a nevemet, akkor döbbentem meg. Te jó Isten! Boldog voltam és az vagyok ma is. Abban a mélylelkű versben persze nem én bujdosok, hanem ő.

Láttad őt írni?

– Láttam dolgozni, töprengeni mozdulatlanul is, és a tényleges írás közben is. Nagyon szerette a tiszta papírt. Inspirálta. Ha valamit elrontott, vagy valamit másképpen gondolt, mint ahogyan már leírta, rendszerint új, tiszta lapot vett elő. És nagyon szerette a finom hegyű tollakat. Jóska nem csak írott és mondott szavaira volt kényes, hanem az írás minden kellékére: papírra, tollra, székre, asztalra, csöndre, magányra, nyugalomra.

1999-ben Tiszadob posztumusz díszpolgári címet adományozott Ratkónak.

– Nem csak a hivatalosan is naggyá lett költő előtt tisztelgett a címmel a falu, tartozott a hálával is, mert Jóska nagyon sokat tett érte meg a Gyermekvárosért. Neve mellett az irodalomtörténetben, míg magyarok lesznek, ott áll Tiszadob is.

– Hogyan horgászott, milyen volt Ratkó, a „természeti ember”?

– Természeti embernek még csak-csak mondhatjuk, de horgásznak? Ezen sokat élcelődtünk. Készülődtünk horgászni a folyóra, hát gilisztát szedtünk. Az, szikkadt nyárban, nem olyan könnyű. Sport lett belőle, gilisztaásó verseny, és annyira belemelegedtünk, hogy öt horgásznak elég gilisztánk lett, mire föladtuk, mert hiszen eredetileg nem is gilisztázni akartunk – azért az se volt rossz. Ha gombát szedtünk, aki meglátott egyet – kettőnkön kívül senki sehol –, rohant leszedni a másik elől. Ott bukdácsolt, rohant elém a fák között, legázolt a rossz lábával, nehogy az enyém legyen egy is. Jókat röhögtünk egyéb, gyerekes mániáin. Ha horgásztunk, gombáztunk, Ratkó irigy volt, mint a kutya. Egyszer még egy idétlen verset is költött és évekig énekelte a vízen, hogy: „Ratkó a süllők királya/ Bugyát az irigység járja/ fogja a süllőket/ fogához füllőket/ holláré, hollári-jó.”

Horgászásbeli létezése olyan volt, mintha ő lett volna a víz. Ő a csónak, ő a hal, a szél, a part. Ha hagyták a gondok, ha elszökhetett valahonnan, beült hajnalban a tájba és a mozdulatlan tájnak elszemélytelenedett része lett estig. Innen vannak azok a mély értelmű megfigyelései, személyesen megélt természeti élményei, amiket költészetté varázsolt. „Szeretnék már sás lenni vagy fehér fű/vagy gólyahír, hogy hasznomat vegyétek” – írja a Bűnnek alítjákban. Hát erről van szó. Különleges érzéke volt a természeti jelenségekhez. Megérezte a vihart. A Tiszán horgásztunk egyszer. Váratlanul felhők gyülekeztek fölénk, egyszerre sötét lett a nappalból, és Jóska kétségbeesett, szedelőzködött, hogy meneküljünk. Babonásan félt a villámlástól, mint az ősember. Mondtam neki, ugyan, maradjunk még, de nem lehetett rávenni. Amikor a kastély alatt voltunk, már erősen dörgött. Ahogy hazaértünk, lerobbant az ég. Másnap kimentünk. Szilánkokra törtek a fák, ahol horgásztunk.

Emlékszel az utolsó találkozásotokra?

– Beszéljünk erről is? Néhány nappal a halála előtt Jóska eljött hozzám, azt mondta, hogy menjünk el a kocsmába, üljünk le, mert nagyon komoly beszéde van velem. Az egész nem tartott tovább egy óránál. Szokatlanul ünnepélyes volt, szinte megrendült. Emlékszem, ahogy beletúrt a hajába, mielőtt azt mondta: Komám! Meg fogok halni. Hát persze – mondom én – mindannyian meghalunk. Tudtam, hogy nagyon beteg, de máskor is volt már így, máskor is mondta, hogy meghal, aztán csak bezörgetett a kapun, mint egy nagycsontú Krisztus, kitárta felém a két kezét és csak mosolygott. Mosolygott most is, de ez a mosoly megrémített, mert ilyen szomorúságot emberi mosolyban eddig sohase láttam. Csak hallgattam, nem tudtam mit mondani. Nem akarok felidézni mindent. Nem akarok felidézni semmit! Most elmegyek és meghalok – azt mondta Ratkó Jóska, és a hangja sűrű volt, mint egy öreg gallyseprű, és éjszaka színű volt, föld ízű és fátyolosan rekedt. Csöndesen beszélt, én pedig meghallgattam, egyre jobban sejtve, hogy valóban ez lehet utolsó beszélgetésünk. Utoljára azt kérdezte, kérte, mondjam meg igaz becsületemre: van-e az Isten? Azt válaszoltam, hogy van, és hogy minden bizonyosságom megvan erről. Talán maradhattunk volna még, de akkor fölállt. Kezet fogtunk, megöleltük egymást, mint máskor, aztán elindult. Én maradtam, mert nem tudtam kikísérni, mert nem tudtam, mit kell tenni ilyenkor. Az ajtóban még megállt és visszaszólt: „Ja, és vörösbort ne igyál!” „Miért?” – kérdeztem. „Csak” – mondta. Ezen azóta is gondolkozom. És persze, ha csak tehetem, vörösbort iszom. És löttyintek belőle a földnek.

Életünk, 46. évf., 2008, 6–7. sz., 61–73.



[1] Bugya István: „...Fogadott földem fölött tündöklik szárnyam nyoma.” = Tubus, 2. évf., 2. sz., 1989, 11–12.

[2] Bugya István: Búcsúztató… = Nyírvidék, 1. évf., 8. sz., 1989. okt. 21., 10–11. p.; Bugya István: Ki hiányzik közülünk? = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 31. évf., 3. sz., 1996, 390–391.

[3] Tiszadob (2006)

[4] Krizantém-hava (1999), Az utolsó évtized (2003).

[5] Ratkó József: Gyermekváros, Tiszadob = Kelet-Magyarország, 32. évf., 1975. jan. 19., 16. sz., 7.

[6] Erről lásd: Ratkó József: Vadvirágok (filmnovella) = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 39. évf., 2004, 3. sz., 335–340.; Babosi László: Előszó Ratkó József Vadvirágok című filmnovellájához = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 39. évf., 2004, 3. sz., 333–335.

[7] Ratkó József: A demokrácia iskolája = Kultúra és közösség, 10. évf., 1983, 4. sz., 9–15. [Lejegyezte: Turcsány Péter]

[8] Festőművész kiállítása Nagykállóban = Kelet-Magyarország, 28. évf., 1971. jan. 14., 11. sz., 8.

[9] Ratkó József: Bugya István tárlata Nagykállóban = Kelet-Magyarország, 28. évf., 1971. jan. 19., 15. sz., 5.